Huszonhét évvel ezelőtt, a cannes-i filmfesztiválon mutatták be Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro különös, sötét színekben játszó, ködbe burkolózó filmjét. Az Elveszett gyerekek városa a megrontott álmokról szól, az álmok logikáját idézve. Odakint, a téli éjszakában finoman hull a hó, bent a meleg szobában egy kisfiú nézi, ahogy az ablakban a játékbábú ütemesen veri a cintányért, a háttérben felsejlik egy hóember alakja. A kandallóba leereszkedik a Mikulás, leporolja piros kabátját, majd elővesz egy felhúzható, forgó-zenélő pléhjátékot – egy tricikliző elefántot, az ormányán hatalmas propellerrel –, és a mosolygó kisfiú felé indítja a padlón. Aztán újabb Mikulások érkeznek a kandallóból, sőt a gyerekszoba ajtajában is megjelennek – kisvártatva az egész szoba megtelik, a Mikulások és a tricikliző elefántok egyre rémisztőbbnek hatnak, egy rénszarvas is bejutott, maga alá piszkít.A kisfiú már nem mosolyog, sírva nyúl kedvenc mackójáért, menekülni próbál. Az egyik Mikulás a sarokba szorított gyerek arcába néz, görcsbe rándult, izzadt vigyorral kínálgatja a pléhelefántot, majd hirtelen ugyanez a "betolakodó" – most már fehér álszakáll és piros gúnya nélkül, zöld zubbonyban, elektromos szerkezettel kopasz fején egy laboratórium falai között – úgy üvölt, mint aki legszörnyűbb rémálmából riadt fel.Így indul Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro 1995-ös filmje, az Elveszett gyerekek városa, amelyben Krank, az őrült tudós, külön erre a célra kifejlesztett masinájával költözik a parancsára elrabolt gyerekek álmaiba, mivel őt magát teremtője elfelejtette megajándékozni az álom képességével, ezért gyorsabban öregszik a kelleténél. Csakhogy a megszeppent gyerekek álmaiba erőszakkal behatoló Krank szükségszerűen rémálmokat idéz elő – ahogy a film is leginkább a lidérces álmok szürrealista, groteszk logikája szerint kerekedik hagymázas vízióvá, amelynek hangulata – megfelelő napszakban elfogyasztva a filmet – elkíséri a nézőt, betolakodva az álmaiba.
Нет комментариев